Tud-e még romantikus és különleges lenni egy gasztrofesztivál?
Spoiler: tud. Még akkor is, amikor a világ nagy részében már szinte csak a magamutogatásról és az ivásról/bulizásról szólnak ezek a rendezvények.
Persze ehhez adott esetben vállalni kell egy kicsit nagyobb kényelmetlenséget is, mint a Budapesten belüli rövidke bkv-zást vagy taxizást, még az se kizárt, hogy a város határait is el kell hagyni, de adott esetben ez a befektetés is éppenhogy az élmény megsokszorozását szolgálja.
Disclaimer: a fesztivál indulása óta műsorvezető vagyok, és igyekszem tanácsokkal is segíteni, de a véleményem szabad, nem marketing, nem reklám , amit leírok.
Épp az előbb hívott fel egy budapesti étteremtulajdonos ismerősöm, hogy mit gondolok a fesztiválról, érdemes lenne-e részt venniük rajta. Ennek kapcsán gondoltam végig a dolgot, persze úgy, hogy az ‘egyszerű’ látogatók szempontjait is figyelembe vegyem. Ahogy a fenti disclaimerben is írtam, kicsit biztos, hogy elfogult vagyok, nem is titkolom, de azért a józan ítélőképességemet megőrzöm, és természetesen – ahogy mindig is az elmúlt 15 év során – a leírt véleményemet arccal és névvel vállalom, a szavaimért engem terhel a felelősség.
Hogy mi történik a fesztiválon, arra nem vesztegetnék nagyon sok szót, születnek arról cikkek, videók, fényképes élménybeszámolók, megtalálható a rendezvény weboldalán a részletes program, könnyű utána olvasni. Ráadásul, mivel alapvetően a színpadon töltöm az idő nagyját, nem is akarok arra vállalkozni, hogy részletes beszámolót adjak ezekről. Azokra a dolgokra koncentrálok inkább, amit én a legfontosabb hozzáadott értékeknek gondolom, amiket igazán perdöntőnek tartok azzal kapcsolatban, amikor az ember (vagy akár egy előadó, vagy épp étterem) mérlegeli, hogy jövő szeptemberben ott van-e a helye. Ezek azok a dolgok, amik nem részei se a hivatalos programnak, se egy esetleges szerződésnek, nem szerepelnek a jegyre nyomtatva sem.
Mégis ezek adják az egész esemény legnagyobb különlegességét, ezektől válik valami sokkal többé, mint az egyes programpontok, kóstolható ételek, lefotózható séfek, megnézhető főzőbemutatók összessége.
Igazából nagyon kevés pontban össze tudom foglalni az én nézőpontomból ezeket:
elszántság
hangulat
Ezek ráadásul össze is függenek szorosan.
Elszántság
Erdélybe menni nem egyszerű, nem gyors. Nem olyan döntés, mint amikor a szombati reggeli után a kanapén elgondolkozik az ember, hogy kiugorjon-e a Millenárisra, alaposan meghánytorgatva a fejében minden fontos faktort (időjárás, alternatív lehetőségek, ismerősök, barátok programjai, stb.) Ezen a fesztiválon nem bukkannak fel olyanok, akiknek aznapra épp nem volt jobb ötletük. Olyanok se, akik a frissen megvásárolt cipőjüket akarják megmutatni a közönségnek. Olyanok se, akiknek épp elkészült egy új, még áramvonalasabb álluk, vagy egyéb testrészük, és szeretnének elismerő szakmai pillantásokat gyűjteni a környéken sétálgató plasztikai sebészektől. Olyanok se, akik csak egy selfiet szeretnének egy sztárséffel.
Ide azok érkeznek, akik képesek voltak meghozni a döntést, hogy egy különleges programra rászánnak egy hosszú utazást, és minimum 2-3 napot. Azaz kellően elszántak, kellő elkötelezettséget tudnak vállalni, kellően magukénak érzik ezt a programot ehhez. Ennek pedig nagyon előnyös mellékhatásai vannak: úgy is viselkednek, mint aki nem véletlenül sodródott ide, hanem szeretnének alaposan kiélvezni mindent, amit a fesztivál kínál, nem rohannak sehova tovább, nem lépnek le, ha épp nem pontosan annyi ember van, mint amennyit ők ideálisnak tartanának. Hanem gyakorlatilag befektetnek a fesztiválba: az idejüket, a kíváncsiságukat, a pénzüket, az erőfeszítéseiket, az információgyűjtésüket.
Ez amúgy – nem teljesen véletlenül – pontosan ugyanaz a mentalitás, pontosan ugyanaz a hozzáállás, ami miatt ezt az egész Jókuti Substacket elindítottam. Nem idetévedő, félig meddig kíváncsi olvasóknak, hanem “befektetőknek”. Ez itt most egy bárki számára nyitott bejegyzés, de a nagyja bizony csak előfizetők számára elérhető. Mert ők más mentalitással olvassák, követik, értékelik.
Hangulat
A fentiek – maximálisan pozitív értelemben – alaposan rányomják a bélyegüket a hangulatra. Egyszerűen nem nagyon van itt senki sem, akit nem alapos érdeklődés hozott volna ide, ezért megbecsüli, hogy itt lehet, értékeli, amit kap, pozitív szemlélettel néz körbe, mosolyt keres és jó élményeket, felfedez és bátran kipróbál új dolgokat, mindegy, hogy az valami egészen modern gasztronómiai élmény, mondjuk akár egy Michelin-csillagos étteremtől, vagy épp az ellenkező véglet: valami végtelenül egyszerű, rusztikus és hagyományos, mégis tökéletes és maximális élvezetet nyújtó, máshol átélhetetlen élmény. Mint mondjuk egy szilvás lepény Róza mamáéktól, vagy egy tordai pecsenye Szőcs Elődtől, konfitált fokhagymákkal, csípős, savanyított, zöld paradicsommal, pityókasalátával…
És szorosan összefüggve ezzel, számomra a talán legszebb része az egész Taste of Transylvaniának az, hogy – néha a felszín alatt, néha feltűnőbben – hogyan cseréli le a látszólag kibékíthetetlen ellentéteket, hogyan párologtatja el mindenféle erőlködés nélkül az elmúlt évszázad terhes örökségeit, hogyan tud konfliktusmentes egységbe szervezni különböző gondolkodásokat, kulturális háttereket, népeket. Mindezt a gasztronómián, az evésen keresztül. Hogy máshogy?
Akinek a fentiek izgalmasan hangzanak, csak azok jelöljék be jövő szeptember közepére a naptárjukba a Taste of Transylvaniát. Aki megijed a repüléstől, és az utána következő hosszú autózástól, vagy egy még annál is sokkal hosszabb autóúttól, sokszor rossz, kanyargós utakon, a nem feltétlenül ideális szálláslehetőségektől, vagy a ténytől, hogy itt erdélyi magyarok, magyarországi magyarok, és románok is kiválóan érzik magukat, jobb, ha valami más programban gondolkozik inkább!