A lehetetlen étterem: a Mibu nyomában (1. rész)
Van Japánban egy étterem, ahova lehetetlen bejutni. Nem azért, mert drága, hanem mert zárva van mindenki előtt, aki nem klubtag. A neve: Mibu.
2009-ben, az első japán utamon hallottam róla először, és azóta kísért a kérdés: vajon sikerül-e valaha bejutnom oda?
Ez a történet három részben meséli el, hogyan próbáltam bejutni a világ egyik legrejtélyesebb éttermébe. Az első részben: hogyan jöttem rá, hogy létezik, és hogyan lett Japán számomra mindennél fontosabb. A második részben: milyen lehetetlennek tűnő kísérletek követték. A harmadikban pedig: mi történt végül, amikor sikerült…
Egy újságcikkből lett megszállottság
A Miburól először egy brit újságcikkben olvastam, az Independent-ben. A szerző egy hihetetlen mázlisorozat végén találta magát Hiroshi Ishida mindössze kétasztalos éttermében, aki akkor már 67 éves volt.
Nekem erre esélyem sem volt. Az első japán túrám hátizsákos utazás volt: Japan Rail Pass a zsebben, szűkös költségvetés, kapszulahotelek, sőt couchsurfing is (emlékszik még erre valaki?). Tokió egyik legexkluzívabb étterme fel sem merülhetett.
Japán vagy karrier?
Pár héttel indulás előtt azonban váratlan akadály gördült elém. Új kommunikációs igazgató érkezett a munkahelyemre. Egyértelművé tette:
„Szeptemberben a dolgod az, hogy segíts beilleszkedni - nem pedig Japánban utazgatni.”
Remek állás volt. Jó fizetés, sok szabadság, izgalmas feladatok. De amikor azt mondta, hogy mondjam le a régen tervezett utat, a válaszom ösztönösen jött:
„Olyan nincs, hogy én nem megyek el Japánba.”
Ez a mondat egyben a felmondásomat is jelentette.
Szabadság és egy új megszállottság
Az aranyketrecből való kilépés sokkal többet adott, mint bármilyen fizetés: szabadságot. Japán pedig még ennél is többet adott vissza: olyan kultúrsokkot, amit azóta sem tudok megunni. Ha csak egyetlen desztinációt választhatnék életem végéig, gondolkodás nélkül Japánt mondanám.
Az első utam szinte őrület volt: Tokió, Kiotó, Nara, Kanazawa, Beppu, Fukuoka… A papíralapú vonatbérletemet rongyosra használtam. Gőzbe burkolózó rámenezők harsány szürcsölő vendégekkel. Egyszerű, de Európában elképzelhetetlenül lenyűgöző sushik. Neonfényes kisboltok mágikus kínálattal. Gondosan nyírt japán kertek egész kertészcsapatokkal. A káoszos Tsukiji halpiac, ahol a tonhalárverések csörömpölése megtörte Japán fegyelmezett csendjét. Gésa suhanása Gionban. Sercegő Kobe steak Kobéban. Villogó automaták minden sarkon.
Minden nap örökre belém égett. Három hét elégnek tűnt arra, hogy átlássam az országot. Ehelyett csak arra volt elég, hogy rájöjjek: még annál is kevesebbet tudok Japánról, mint mielőtt megérkeztem.
Miért épp a Mibu?
Évek múltán, sokadik visszatérésemkor beszélgettem René Redzepivel, a Noma séfjével. Éppen a legendás 2015-ös tokiói pop-upja után voltunk. Feltettem neki egyetlen kérdést: „Ha csak egy éttermet ajánlanál Japánban, melyik lenne az?”
Válasza azonnal jött: „Mibu.”
Nem bírtam magammal: „És tudsz nekem helyet szerezni?”
René hangosan felnevetett. „Lehetetlen, barátom!”
Elmesélte, hogy Ishida-san ellátogatott a Noma tokiói pop-upjára, és annyira elbűvölte, hogy több egymást követő szünnapján is kinyitotta a saját éttermét, csak hogy vendégül láthassa a dán csapat minél több tagját.
Számomra ez olaj volt a tűzre. Be kell jutnom.
Az elérhetetlen
Addigra a foodie-hálózatom már szinte az egész világot lefedte. Őrültek, akik nem gondolkodnak sokat, ha egy vacsoráért másik kontinensre kell repülniük. De még a japán barátaim is, akik minden pénzt és kapcsolatot megszerezhettek volna, csak legyintettek.
„Mibu?” vonták meg a vállukat. „Felejtsd el. Lehetetlen. Senki nem jut be.”
Ha tőlük is ezt hallottam - azoktól, akiknek a pénz tényleg nem akadály - az csak még jobban feltüzelt.
Kaiseki a legtisztább formájában
A Mibu egy Kyo Kaiseki étterem: a japán ünnepi étkezés legmagasabb szintje. Többfogásos, szigorú szabályok szerint zajló menü, amelynek lényege a szezon legjobb alapanyagainak bemutatása, teljes tisztelettel.
Ismerős? Nem véletlen. A 60-as évektől számos francia és amerikai séfet inspirált, és óriási hatással volt a ma szinte iparági szabványnak számító degusztációs menük kialakulására.
A lezárt szentély
Kapcsolataim ekkorra már a világ legtöbb exkluzív éttermének ajtaját megnyitották előttem. De a Mibu mintha nem is létezett volna.
„Megadnád a címét?” kérdeztem.
„Nincs címe.”
„Akkor a telefonszámát?”
„Nincs telefon. Nincs email. Semmi.”
A Mibu egy szellem volt Tokió közepén. Tudtam, hogy ott van, de minden nyom eltűnt, mielőtt elérhettem volna.
És ekkor kezdődött csak igazán a történet – tele különös és váratlan fordulatokkal.
Folyt. köv.
ezt itt Japánban olvasni épp, felbecsülhetetlen.
Tűkön ülve várom a folytatást! 😃